Időjárás:Időjárás

Köszönjük Viktor!

Elképzelhető, hogy túlzás a többes szám, mégis úgy érzem, hogy jogosan nyilvánítok köszönetet sorstár-saim nevében is. Igaz – és ha tetszik, ha nem – be kell vallanom, nem ismerem minden egyes rokkant (itt a III. csoportú rokkantakra gondolok elsősorban) problémáját, de azt hiszem, hogy mindezek ellenére, nyu-godtan szólhatok az Ő nevükben is, már csak azért is, mivel én is ebbe a csoportba lettem sorolva, de erről majd később ejtek néhány szót. Tulajdonképpen maximálisan megértem, sőt, néhol egyet is tudok érteni „szeretett vezérünk” intézkedése-ivel. Biztosan van olyan ember is, aki a munka elől menekülve ¬¬– megvette a rokkantsági végzést. Tehát, Viktor, nagyon is igazad van! Ki kell ezeket szűrni! De nem csak ki kell szűrni ezeket az elemeket, hanem vissza is kell tőlük követelni, vissza kell (kellene!) venni azokat a „járandóságokat”, amelyeket – jogtalanul – eddig felvettek. Mindent, a legutolsó fillérig! Ám vannak kétségeim is az intézkedésekkel kapcsolatban. Persze, aki valóban beteg, annak nincs mitől tartania – ezt tudjuk, vagyis merjük remélni! (Sajnos azonban a kétely is itt ólálkodik a hátam mögött!) Né-hány dolgot viszont meglehetősen kifogásolhatónak, érthetetlennek tartok. Példának okáért azt, hogy vajon miért nem hívták be soron kívül azokat a rokkantakat, akik időben (történetesen postafordultával) vissza-küldték azt a papírt, melyen a rehabilitációs kártya és a teljes felülvizsgálat között választhattak. Alapjában véve türelmes ember vagyok, ám amikor olyan jogokat vonnak meg tőlem, melyeket az állapotom, munka-viszonyom és egyéb már bizonyított (igazolt) tevékenységek – és legfőképp a törvények mindezidáig bizto-sítottak, egyetlen tollvonással elvon tőlem egy olyan ember, aki valójában nincs is tisztában az egyes emberek problémájának mibenlétével. Valójában soha nem érezte a bőrén a súlyos betegségekből adódó problémákat, esetenként az ezekből fakadó kirekesztettséget. Kívánom, hogy soha ne is kelljen neki ezt átélnie. Most azonban nézzünk egy példát! Mint ahogyan írásom legelején említettem, nem ismerem, nem is is-merhetem minden egyes sorstársam esetét, életének rokkanttá válása utáni menetét, így röviden csupán a saját esetemre tudok kitérni. Lássuk! Tizennégy éves koromban elhagytam a szülői házat. No, nem azért, mert megszöktem, vagy elüldöztek volna, az ok ettől sokkal prózaibb; egy másik városba mentem tanulni. Mivel több testvérem is volt, és akár hiszik, akár nem az „átkosban” sem volt mindenkinek fenékig tejfel az élet, úgy döntöttem, hogy otthonról nem fogok pénzt, vagy egyéb segítséget kérni az életem jobbá tételéhez. Délelőtt szépen elmentem az isko-lába, délután pedig – akkor még voltak ilyen lehetőségek – dolgozni. Természetesen olyan munkákat végez-tem, melyek egy tizenéves gyermeknek a „legkönnyebbek”. Vagonkirakást és sírásást vállaltam. Valószínűleg ezek sokkal inkább közelebb vittek a gerincműtétemhez, mint a délelőtti elfoglaltságaim. De semmi okom a panaszra! Nem kellett otthonról segítséget kérnem. Eltelt néhány év. Az, hogy nem vettek fel a kiszemelt főiskolára, igazából nem zavart. Akkorra már rég hozzászoktam a fizikai munkához, és egyébként is az volt a véleményem, hogy aki enni akar, az dolgozzon meg érte. Ekkor már egyre közelebb jártunk a rendszerváltáshoz. Egyszer csak nálunk is megjelent a mun-kanélküliség. (Erre később még visszatérek!) Vérlázítónak tartottam, hogy emberek akkor sem vállaltak állást, ha már hónapok óta nem volt munkájuk. Ha nem tud elhelyezkedni, mint mérnök (mármint, ha ez a végzettsége), akkor igenis menjen el, ragadja meg a lapátot! Később legalább majd meg fogja tudni becsülni a fizikai munka mibenlétét. Csakhogy ezek az emberek méltóságukon alulinak tartották volna, ha netalán valaki meglátja, hogy ő végre DOLGOZIK! Nos, térjünk vissza az én történetemhez! Nem vettek fel egyetlen főiskolára, vagy egyetemre sem. Persze ez még az „átkosban” volt. Ideológiailag alkalmatlannak találtattam akár a mérnöki, akár a tanári feladatok ellátására is. Tehát dolgozni kezdtem. Persze ez számomra nem jelentett újdonságot, csupán annyiban, hogy onnantól kezdve már munkakönyvem is volt. Mivel – szinte azonnal a középiskola után – megszületett az első gyermekem, s hogy minél többet (lehetőség szerint mindent) megadhassak neki, majd később a többi gyermekemnek is – másodállást, másodállásokat is vállaltam. Ezzel azt értem el, hogy a jövedelmünk elérte ugyan a megfelelő szintet, de én alig voltam otthon. Szinte nem is láttam, hogyan fejlődnek, cseperednek fel a gyermekeim. Még ennek ellenére is boldognak éreztem magam annak tudatában, hogy legalább mindent biztosítok nekik, amire csak szükségük lehet. Azt hiszem, hogy ezek a dolgok egyenesen vezettek az első, majd később a második válásomhoz. (Pedig egyszerűen csak DOLGOZtam‼) Magamba roskadtam, de má-sokkal ellentétben, nem az alkoholhoz, vagy egyéb narkotikumhoz fordultam, hanem még inkább a munká-hoz. És egy „óvatlan pillanatban” – persze nem mondhatom, hogy váratlanul, hiszen huszonéves korom óta sűrűn kaptam olyan gyógyszereket, melyek tünetmentessé tették a problémámat – egy reggelen, ébredés után, csak négykézláb jutottam el az illemhelyre. Nehézkesen talpra vergődtem, és még egy hétig úgy dol-goztam, hogy tulajdonképpen minden egyes lépés iszonyatos erőfeszítésembe került. A hét elteltével azon-ban olyan súlyossá vált a problémám, hogy már szinte lépni sem tudtam. Teljesen hatástalanokká váltak a gyógyszerek, akár tablettáról, akár injekcióról volt szó. Az egyébként mintegy negyed órás gyalogutat – mivel már olyannyira nem tudtam ülni sem, hogy taxival menjek el egy kontrollra – ha hiszik, ha nem, kettő óra alatt sikerült, többször is pihenőt tartva, nagy nehezen eljutni az orvoshoz. Egy hét múlva gerincműtéten estem át… Még egy év sem telt el, újabb műtét következet… RÁK! Először kivették a daganatot, majd három hét, iszonyatosan hosszú három hét várakozás következett a szövettani vizsgálat eredményének megérkezéséig. Az eredmény pedig meglehetősen lehangoló volt; rosszindulatú! Ki kellett venni a húgyhólyagot‼ Kedves Viktor! Nem tudom, tisztában vagy-e azzal, hogy ez milyen következményekkel jár? Az, hogy ki kell venni magát a beteg szervet, nem jelent különösebb problémát. Az eltávolítás utáni küzdelem azonban már nem olyan egyszerű… Csak képzeld magad egy olyan ember helyzetébe, aki: 1. Soha nem bírta a tétlenséget! 2. Amióta megszabadult a pelenkától, soha semmilyen módon nem piszkolt maga alá! Elhiheted, hetek teltek el, mire odáig eljutottam, hogy már nem sírtam, amiért nem tudom kontrollálni a „kisdolgomat”! Lassan, nagyon lassan, elértem, hogy – most már évekkel a műtét után – akaratlagosan is meg tudom fékezni, ha megérzem a jövetelét. Csakhogy én nem úgy érzékelem a vizelési ingert, mint egy egészséges ember, és főleg nem tudom visszatartani, hiszen a hólyaggal együtt eltávolították a záróizmot is! Mondd, Viktor, bele tudod magad képzelni magad egy olyan ember helyzetébe, akinek folyamatosan ka-tétert kell hordania? Egy olyan ember helyzetébe, akinek minden pillanatban attól kell rettegnie, hogy a se-gédeszközének ragasztója „megadja” magát, és a tömegben egyszer csak fertelmes bűzt árasztva összevizeli magát? Ne válaszolj! Mindenki tudja, hogy nem! De nem is kell! Én valójában nagyon boldog vagyok, hogy azért az emberek többségének nem kell ilyen, vagy hasonló problémákkal szembenéznie! Neked sem kívánom! Viszont, azt hiszem, engem is – akárcsak sorstársaimat – megillet az emberhez méltó élet! Tudod, Viktor, a betegség és következményei nem is annyira megalázóak, mint annak az orvosnak a hoz-záállása, aki az első rokkantsági százalékot megállapította… Megkérdezte: „Pszichikailag megviselte ez a betegség?” Szerinted, Viktor? Szerinted, fizikailag és szellemileg, vajon megviselhet-e valakit egy olyan tájékoztatás, hogy rákos, és hogy csak fél éve van hátra, ha nem végzik el a műtétet? Én azt válaszoltam: „Nem! Már ötéves korom óta arra készültem, hogy végre egyszer rákos legyek! – és még súgva hozzátettem – Hülye!” Nos, az akkori besorolás szerint kaptam 72%-ot, mely a két évvel később – fellebbezés után – a törvényi változások nyomán 58%-ra módosult. KÖSZI! 50 éves vagyok. Kedves, Viktor, mondj egy olyan céget, amelyik kapva kap egy olyan ember alkalmazá-sáért, aki elérte az ötödik x-et, és ráadásul bármikor – akár egy tárgyalás közepén is – összevizelheti magát! Én, mint ahogyan azt már láthattad az előzőekben, nem menekültem soha a munka elől, sőt, nagyon is frusztrál, hogy semmittevésre vagyok kárhoztatva! Persze itthon is „dolgozom”, hiszen novellákat, könyvet írok! Ám, hogy ezeket ki fogja kiadni, vagy mikor hoz egy kis jövedelmet…? Már az is akadályt jelent, hogy nem ismerem az odavezető „utat”, de most nem is ez a lényeg… Végezzünk inkább egy kis számtant! A rokkantsági nyugdíjam, azaz bocsánat, ma már rehabilitációs járadékom (!) – bár nem tudom, hogyan tudnának engem, vagy a velem egy cipőben járókat (a valóban rokkantakat) rehabilitálni. Tudom, hogy a magyar orvostudomány az egyik legjobb a világon, de ennek ellenére még nem hallottam olyan esetről, amikor vissza tudták volna adni az eltávolított belső szerveket, vagy amputált végtagokat, vagy olyan ered-ményes utókezelésről, amikor ezek maguktól újra fejlődtek, nőttek volna! Nem vagyunk gyíkok, nekünk nem nő vissza a farkunk! Tehát az összeg, melyből meg kellene élnem: 57.875,- Számolj velem, Viktor! A legolcsóbb kenyér kilogrammja, amit a községünkben találtam: 265,- Egy kilogramm zsír: 700–1000,- Harminc napra számolva, és csupán napi egy kg kenyeret, és havi egy kg zsírt (átlagáron) számolva, havi: 8.800,- A lakbérem, ami azt jelenti, hogy büntetlenül bemehetek egy negyvenhét négyzetméteres lakásba: 28.200,- Villany (átlag): 8.500,- Gáz (átalány): 10-11.000,- Szemétdíj (negyedévente fizetendő, tehát most visszaosztom egy hónapra – már csak azért is, hogy Ma-tolcsy úr is követni tudja ezt a kis matematikát): 2.000,- Víz – a szemétdíj számítás módszere alapján – havi: min. 4.500–5.300,- (átlag: 4.900,-) Nos, ezek az alapvető költségek: 62.900,- Ez azt jelenti, hogy akárhogyan is próbálok spórolni, minden-képpen mínuszos lesz a mérleg! A hiány 5.025,-‼ És ez a hiány úgy adódott, hogy nem vásároltam semmiféle luxuscikket, nem vettem meg azokat a gyógyszereimet, melyeket nem kaphatok meg „közgyógyra”, és egész hónapban – reggel, délben, este – zsíros kenyeret ettem só, hagyma és minden más feltét nélkül! Persze nem panaszkodhatok, hiszen olyan településen van szerencsém élni, ahol az önkormányzat képes segítséget nyújtani, és nyújt is. Kaptam lakbér-hozzájárulást és lakásfenntartási támogatást is. Ez azt jelenti, hogy a mintegy ötezer forintos hiány helyett kb. háromezer pluszom marad. (Tudom, be kellene fektetnem! Néhány száz, vagy ezer év multán meg is teremtené a megfelelő hozamot! Viszont nincs módom befekteté-seken gondolkodnom, mert ez az az összeg, melyet a fentebb említett gyógyszerekre költök!) De: Vajon hogyan élhetnek azok a járadékosok, akiknek még ennél is kevesebb a jövedelme? Vagy azok a „startosok”, akiket éhbérért (47.000,-) dolgoztattok? Azok, akik nem számíthatnak segítségre eladósodott önkormányza-tuktól? Éljen a modern rabszolgatartás! Emlékszel még előző „uralkodásod” idején tett kijelentésedre? Nem tudom szó szerint idézni, de a lényeg valami olyasmi volt, hogy: mindenkinek legyen – három gyereke, négy szobája, és négy kereke! Intézkedéseitek nem igazán viszik közelebb ehhez az emberek többségét, sőt, eddigi vagyonkáját is elveszíti! Vajon ezek az intézkedések elősegítik a párkapcsolatok fejlődését, vagy a de-mográfia fellendülését? Vajon ki az, aki egyáltalán gyermeket mer vállalni manapság? Gratulálok, és persze: Köszönöm, köszönjük, Viktor! Én személy szerint azonban mindezek ellenére is maximálisan hálás vagyok Neked, hiszen: – felnyitottad a szemem, azaz sikeresen felhomályosítottál, mennyire értéktelenné váltam, amikor lebe-tegedtem – rávezettél arra, hogyan tehető még sivárabbá mindennapjaim megélése, hiszen a jövedelmem semmire sem elég (mint ahogyan nagyon sok olyan emberé is, akik ráadásul nem is rokkantak, egyáltalán nem betegek, csupán elbocsátották, s akik feje fölül elárverezik a házat, mert már nem tudják fizetni az alapvető költségeit sem)… Papoltok az egészséges életmódról, az egészséges étrendről. Azt hiszem, a zsíros kenyérnél egészségesebb étel nincs is. Igaz, nehéz véleményt alkotnom a többiről, hiszen egyre nehezebb emlékezetembe idézni az ízűket. Valójában azonban nem akarlak kritizálni, hiszen igazad van! Nekem, és persze az összes III. cso-portba sorolt rokkantnak, szükségtelen mindenféle kedvezmény, hiszen akkor esetleg még talpon is tudnék, tudnának maradni, vagy esetenként néha jól is lakhatnék egy-egy marhapörkölttel, amiért azért – valljuk be őszintén – politikusaink, és sajnos még nagyon sok polgártársunk szerint, kár lenne! De van egy szinte korszakalkotó javaslatom is! Talán ezt is megvitathatnátok abban a házban, amelyikben az ország lakosságát (persze tudom, hogy egy kicsit átkalandoztam egy másik tervezett írásomba, bár tekinthetjük ezt ahhoz valamiféle előszónak is), vagy legalábbis a többségét a tönk szélére juttatjátok, vagy akár az öngyilkosságba is kergetitek, felszabadítjátok az indulatokat, az országot a megélhetési bűnözés mocskába taszítjátok! Nos, nem tetszett a Magyar Köztársaság elnevezés! Miért? Ne válaszolj! Nem érdekel az ok, hiszen az idióta változtatásokat nem lehet megmagyarázni, csupán el lehet fogadtatni egy nagy több-ségű fejbólintó hatalommal! A javaslatom – ha már úgyis nevet váltunk –, legyen az ország neve: SPÁRTA! SPÁRTA! Emlékszel még, Viktor? Hiszen ez csupán történelem! Csak le kellene lökdösnötök a hozzám hasonló, társadalmilag teljességgel „elértéktelenedett” egyedeket a legmagasabb orom tetejéről! Köszönjük Viktor! Csak így tovább! A lényeg végeredményben az: a legfontosabb dolgotok mindig a saját fizetésetek! Szégyelljétek magato-kat! Bár tudom, hogy sohasem fogtok elpirulni. Ilyen vastag bőrrel az orcán? Hogy gondolhatná ezt bárki is? De ne is piruljatok! Inkább szokásotokkal megegyezően mutogassatok másra: Miattuk történt! Meg sem lepődök, amikor kormányváltáskor kiderül, hogy mi minden az, amit az előző kormány elrontott. Ne aggódj, Viktor, rólatok szintén ki fog derülni! Csakhogy, ha ki is derülnek a hibák, néha a bűnök is akár, semmi sem történik, vagyis semmi olyan, ami a hibák kijavítására irányulna. Sajnos csak azt láthatjuk, hogy csupán egy jól lakott helyét egy kiéhezett, zsebeit megtömni szándékozó másik foglalja el, akit valójában nem érdekel saját magán kívül senki sem! Csupán azzal törődik, hogy másokat eltiporjon, megalázzon. Lényegében a választások csak arra jók, hogy kicseréljük a kutyát… ám a lánc ugyanaz marad! Bocsáss meg, Viktor, de azt kell mondanom, nekem már elegem van ebből! Tetszik viszont a „Vezessük vissza a rokkantakat a társadalomba, az ország vérkeringésébe!” Nagyon szívesen vezetnék én is újra autóbuszt! Viktor, fel mernél szállni arra a buszra? Gyanítom, hogy nem! Mindenesetre persze nagyon „jó” az ötlet: minden rokkant keressen munkát! Csakhogy ezzel is van egy kis bibi! Nevezetesen, hogy sem én, sem sorstársaim nem képesek már lapátolni! Azonkívül pedig sajnos egészséges emberek sem találnak a megélhetésükhöz munkát! Nincs munkahely, nincsenek lehetőségek! Sőt! nem teremtődnek munkahelyek, hanem inkább még a meglévőek is el-el tünedeznek! Ez az intézkedés tehát megint úgy született meg, hogy nincs meg hozzá a megfelelő háttér és kapacitás! Nem lenne baj, ha egyszer ez végre fordítva történne meg! Először legyen meg a háttér és a lehetőségek, s csak azután születhessen meg az intézkedés, a törvény! De… Éljen a Start-program és a 47.000,-! Azt hiszem, hogy ez az ország csupán akkor fog ismét a felemelkedés útjára lépni, ha megszületik végre egy új Széchenyi, Deák, Wesselényi, Batthyányi valamint egy új Bem és Görgey! Köszönjük, Viktor! Csak bátran uralkodj tovább, amíg újra le nem cseréljük a „kutyát”! Bár szerintem – uralkodásod fennma-radó idejére – jelmondatot kellene váltanod! Mondjuk arra: „Hulljon a férgese‼” Sipka Péter Pál
Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Powered by Jasper Roberts - Blog