Legyen Ön ennek a portálnak a tulajdonosa! 

Breaking News

Az udvariasságról

Udvariasság!
Milyen szép is ez a szó! Manapság mégis valahogy oly könnyedén elsiklunk fölötte. Talán valójában nem is ez a baj, inkább az, hogy a jelentése kezd homályba veszni, különösen az ifjabb generációk számára. A szülők lennének a hibásak, vagy a társadalom egyre gyorsuló rohanása? Hibáztathatjuk az iskolákban eluralkodott állapotokat ennek a kérdésnek háttérbe szorulásáért? Igazából talán minden egyes összetevő felelős lehet az ifjúság egyre törtetőbb, egymással egyáltalán nem törődő magatartásáért. Ám azt hiszem, hogy ennek mégsem kellene így lennie! Szomorú, amikor azt látja az ember, hogy már általános iskolai diákok is szabályosan félrelökik idősebb embertársaikat, amikor felszállni igyekszenek egy tömegközlekedési eszközre. Teljesen kiveszett volna az, amire egykor még az én, és kortársaim szülei tanították gyermekeiket? A mi korosztályunkat még arra próbáltak nevelni szüleik, hogy tiszteljük, segítsük az időseket nem csak ilyen, hanem egyéb helyzetekben is. Például, ugye, hogy engedjük előre őket egy ajtónál, vagy adjuk át a helyünket a buszon. Én, és gondolom a velem egyívásúak ugyanígy nevelték gyermekeiket, de akkor hol, és mikor kezdett elkorcsosulni világunk?
Már régóta próbálom megtalálni a válasz erre a kérdésre; hiába. Lehet, hogy nem a szülők nevelési módszereivel van a probléma, hanem a gyerekek egymás közötti viselkedése generálja az udvariatlanság eluralkodását és burjánzását. Talán… Ám mégsem lehet ok a nyers durvaságra a szegényebb társadalmi réteghez tartozás, és persze úgyszintén meglehetősen kifogásolható a tehetősebb családok gyermekeinek, nem csak kortársaikkal, hanem idősebbekkel szemben is tanúsított lekezelő magatartása. Ugyanakkor persze mondhatják, hogy az idősebbek között is akadnak meglehetősen rámenős, akarnok alakok. Igazuk is van! Vannak, és ez is elég csúnya dolog, és ezt sem indokolhatja az alacsony nyugdíj, a megkeseredett magányosság miatti önutálat. Az időseknek és fiataloknak egyaránt toleránsaknak, udvariasaknak kellene lennie egymással!
Most azonban lássunk egy lehetséges okot, melyen nem is volna olyan nehéz változtatni! Jelesen a közlekedést a közutakon! A közlekedési morál a magyar utakon alig valamivel áll a balkáni szint fölött, ami azt jelenti, hogy igen-igen messzi van az elvárhatótól.
Egymással üvöltöző, egymásnak mutogató, kürtölő autósok lepik el hazánk útjait. Egyesek őrült tempóban, ön- és közveszélyesen száguldoznak lakott területen belül is. Szlalomoznak a gyorsabb célhoz érés reményében, és nem érdekli őket, hogy közben kinek „lépnek a tyúkszemére”. Mások viszont olyannyira ráérnek, hogy a belső sávban araszolva (lassabban haladva, mint a megengedett sebesség), amolyan önkéntes rendőrként, lassítják a forgalmat, ami persze mindenki mást fokról fokra ingerel. És akkor még nem is szóltam a parkolásról! Vannak, akik csak azért, mert nekik úgy kényelmesebb (beállás, kiállás), minimum két helyet foglalnak el, és még ezt is képesek tetézni! Beállnak az ajtó elé (akár a járdára is), mert úgy a kocsiból kiszállva csupán két lépést kell neki megtenni az utcán! Ezek azok az emberek, akikhez szólni sem lehet! Ha valaki mégis megpróbálná felhívni a figyelmét a helyfoglaló, vagy szabálytalan parkolásra, akkor a következő válaszokra számíthat:
„Mi közöd hozzá, kö…g? Miért jó, ha több a szemed, mint a fogad?” „Más is ezt csinálja, fater!” „Megveszlek kilóra, baromarcú!”
Azt hiszem, ennyi bőven elég példát mutat az illető személyek reagálásából, már csak azért is, mert mindenki találkozhatott már ilyen, vagy ehhez hasonló megnyilvánulásokkal.
A közlekedésben résztvevő személyeknek szinte mindegyikének van gyermeke, akit többször-kevesebbszer elvisz iskolába, kirándulni, vásárolni, vagy csak úgy kocsikázni. Egy gyermeknek pedig, higgyék el, elég egyetlen egyszer megtapasztalnia egy ilyen megnyilvánulást, számára szinte biztosan azonnal az válik követendő példává! Tudom, hogy manapság mindenki ingerült. Egyeseket a megélhetési problémái és az egyre kilátástalanabbá váló helyzete, másokat a munkájának elveszítésének lehetőségeként feje felett lebegő Damoklész-kard, míg megint másokat a vállalkozásuknak – a nehezedő gazdasági lehetőségek ellenére is – minél nagyobb fellendítésére való törekvés tesz egyre ingerültebbé, törtetőbbé.
Pedig nem olyan nehéz megállni egy zebra előtt, vagy, ha sikerült kivédenünk egy gyakorlatlan vezető tévedését, nem leordítani a fejét, hanem egy laza mosollyal nyugtázni magunkban, hogy mily ügyesek voltunk, megúsztuk. Megfordulhat ilyenkor a fejünkben, hogy mi is voltunk kezdők, sőt, előfordulhat egy-egy olyan rossz napunk, amikor mindent elrontunk. Lássuk be, akkor nekünk is jobban esik egy elnéző mosoly, mint egy arrogáns, durván kiabáló, mutogató fickó ordenárésága!
És ami a leglényegesebb! Van néhány gyönyörű magyar szó, amit mindenki megtanul még gyermekkorában, azonban az idő múlásával, sajnos, lassanként elfelejt, valahogy kihullik a szótárából: KÉREM, KÖSZÖNÖM, PARANCSOLJON, LEGYEN SZÍVES, JÓ NAPOT KÍVÁNOK ! Valójában mindannyian ismerjük ezeket a szavakat, csak egyre kevesebben merjük használni! Könyörgöm, vegyük igénybe újra ezeket a szavakat, merjük bátran használni őket, és én felelősségem teljes tudatában merem állítani; egyikünk nyelve sem fog beletörni! Nem lesz kevesebb a pénzünk, igaz, hogy több sem. Az egyetlen dolog, ami következmény lehet, hogy más szemmel néznek majd ránk embertársaink. Lehet, hogy eleinte néhányan majd furcsa tekintettel teszik ezt, ám higgyék el, előbb-utóbb ők is rájönnek az ízére, és használni kezdik!
Minél többen tesszük ezt, és leszünk, ha kell szándékoltan udvariasak, annál hamarabb lesz minden egyéb nehézség ellenére is egy kicsit könnyebben elviselhető a mégoly rohanó életünk is! És végül, hogy lássák, tényleg nem olyan nehéz: Köszönöm, hogy szántak rám néhány percet!

Nincsenek megjegyzések